Amikor felmentem az ő emeletükre, mindenki idegen volt. Új emberek, új arcok, új kultúrák. Így van ez minden félévben, amikor megérkeznek a főiskolára a cserediákok. Mindenkivel megismerkedtem, formális bemutatkozások, és ahogyan az lenni szokott, senki sem jegyzi meg egymás nevét elsőre.. Aztán odafordult hozzám, a szemembe nézett és bemutatkozott. Ennél a pontnál nem az fog következni, mint amire számít az ember, hogy belenézett a szemembe ami mindent elárult és már mindketten tudtuk, hogy mi lesz a vége.. Nem. Bemutatkoztunk és mentünk tovább. Viszont később, de még ugyanazon az estén összetalálkozott a tekintetünk, vagy úgyis mondhatnám, hogy pont ránéztem, amikor ő nézett engem. Az a tekintet már mindent elárult. Nem mosolyodtunk el, nem fordítottuk el a fejünket, csak belenéztünk egymás szemébe pár másodpercig. Tudjátok mi volt az első gondolatom? Hogy jaj ne, tetszem egy töröknek, remélem nem lesz túl rámenős, hiszen mindenki ismeri a sztereotípiákat a törökökkel kapcsolatosan. Itt megragadnám az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a török srácok voltam a legudvariasabbak velem szemben egész életem (igen, 22 évem) alatt! Mélységesen tisztelik a nőket.
Az este folyamán még váltottunk pár szót, majd valamikor hajnalban mindenki nyugovóra tért, ki-ki a maga emeletén. De valahogyan nem tudtam kiverni a fejemből azt a nézést…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: